Nyugodt, csendes helyen fekvő település első okleveles említése 1333-ból származik. A feudális korban kismenesek lakták. Templomának titulusa Szent Ágota. Jelenlegi formájában késő barokk, berendezése is ebből a korból származik. A Fő utca tengelyében a patak parton Nepomuki Szent János kápolna található. A XX. század két nagy háborúja a község lakosságától is áldozatokat követelt. Az I. világháborúban 300-an vettek részt, közülük 18-an haltak hősi halált. A trianoni diktátumot követően a revíziós törekvések 1938-41 között részleges sikerrel jártak, azonban az ország belesodródott a II. világháborúba is. Ez utóbbi a helység lakosai közül 18 főnyi áldozatot követelt. Jellemző a század történelmének mostohaságára, hogy róluk csak közel fél évszázad múlva, a rendszerváltozást követően lehetett hivatalosan is megemlékezni. A község az 1990-ig létezett tanácsrendszerben a gencsapáti közös tanácshoz tartozott.
A lakosság számának alakulása: Adóegységek száma 1549-ben: 36,5. Lakossága 1697-98-ban: 266. Összlakosság 1787-ben: 361. Házak száma 1787-ben: 71. Lakossága 1913-ban: 846; 1933-ban: 854.
Birtokosok: 1549-ben: Batthyány, Csoron, Szentiványi, 1787-ben: Batthyány. 1836-ban: Batthyány. 

 A  patakvölgyben  nyújtózó  településnek  jelenleg  680  lakója  van.

 A  község  bel-  és külterületén feltárt régészeti leletek tanúsága szerint már az őskortól fogva lakott település volt, és a későbbi korszakokból is számos értékes lelet került elő. A falu határában megtalálhatók egy földvár maradványai, valamint az ókori és középkori vasolvasztásra utaló leletek.
A falu  első írásos említése az Anjou-korból, 1333-ból származik, amikor Pyrennye néven említik 
Pöre és Etelföld határleírásában.
A  rohonci  uradalom  tartozékaként  többször  cserélt  gazdát  a  középkorban. 1527-ben  Batthyány 
Ferenc szerezte meg,  s így közel három és fél évszázadra fűzte össze a kis Kőszeg-hegyaljai település 
sorsát  a  Batthyányi-családdal,  mely  egészen  az  1870-es  évekig  számos  birtokkal  rendelkezett  a 
településen, ahol nagyrészt  –  a néhány nemesi családot leszámítva  –  jobbágy és zsellérsorú lakosság 
élt.  1662-ben  egy  családi  osztozkodás  során  Batthyány  Pál  kapta  a  rohonc-szalonaki  uradalmat, 
amelyet fiai, Ferenc és Zsigmond tovább osztogattak maguk között, és Rohonc Batthyány Ferencnek 
jutott. 1748-ban Batthyány Lajos nádor egy csereszerződéssel váltotta meg a fiatalabb ágtól a rohonci 
és szalonaki uradalmakat a hercegi ág részére biztosítva azt, s így Perenye az ország főméltóságának 
birtoka lett.  A nádor halála után 1765-től fia, Batthyány József kalocsai érsek örökölte az uradalmat, 
míg fivére, Ádám a hitbizomány hatalmas birtoktömegét. 1799-ben, József érsek halála után a rohonci 
uradalmat  testvére,  Batthyány  Tivadar,  majd  fia,  Antal  József  (1762-1828)  örökölte,  aki  családjával 
együtt szinte állandóan külföldön, főleg Bécsben és  Milánóban tartózkodott. Fiai, Gusztáv és Kázmér 
alig tanultak meg magyarul. Apjuk 1828-as halála után az örökölt uradalmakat csak 1837-ben osztották 
fel egymás között. Rohonc a megállapodás értelmében Gusztáv tulajdonába került, ám állandó külföldi 
távolléte miatt  birtokait maghatalmazottak  felügyelték,  uradalmait  bérbe  adták.  A  reformkor  és  az 
1848-as forradalom vívmányai Perenye életében is döntő változást hoztak. A feudális viszonyok után a 
község lakóinak a kapitalizálódó mezőgazdaság kihívásaival kellett szembenézniük. Az 1860-as években 
a  község  legnagyobb  földbirtokosa,  Battyhány  Gusztáv  tervbe  vette  magyarországi  birtokainak 
eladását,  mivel  nem  volt  megelégedve  jövedelmezőségükkel,  és  pénzét  Belgiumban  ipari 
beruházásokba  akarta  fektetni.  A  perenyei  birtok  eladását  csak  1870-ben  tudta  meghirdetni  belga 
bankja  válságos  helyzete  miatt  az  adásvétel  időpontja  és  a  vevők  nevei  azonban  nem  ismertek.  A 
későbbi évekből annyi tudható, hogy a Batthyányak legnagyobb perenyei birtokállománya, a fűteleki 
major  1895-ben és 1910-ben is Fischer Zsigmond tulajdonában volt, majd az 1920-as években Ambrózy 
Gyula királyi koronaőr birtoka lett, 1935-ben pedig a Magyar Királyi Téli Gazdasági Iskola kezelésében 
állt.  A  dualizmus  időszakában  Perenye  egyre  jobban  elszakadt  az  egykori  uradalmi  központtól, 
Rohonctól,  és  a  gyorsan  iparosodó  Szombathely  és  Kőszeg  vonzáskörzetébe  került.  A  község 
alapvetően megmaradt agrártelepülésnek, azonban a vasúthálózat kiépülésével egyre többen kezdtek 
dolgozni  az  állami  vasúttársaságnál.  Az  I.  világháború  Perenyében  is  számos  fiatal  és  középkorú 
áldozatot követelt, a trianoni békediktátum következtében pedig az országhatár közelébe került a falu. 
A  két  világháború  közötti  időszakot  a  vallási  és  egyesületi  élet  virágzása  jellemezte,  amelynek 
csúcspontja  az önálló  plébánia  megalapítása volt  1938-ban.  A  földkérdés  ebben  az  időszakban  is  a 
község egyik legégetőbb problémája volt, és a rossz szociális viszonyokat a gazdasági világválság tovább 
erősítette. Hamarosan a második világháború tette próbára a község lakosságát, amely szintén számos 
áldozatot követelt. A háborút követően újabb megpróbáltatások elé néztek a falu lakói: a község a 
határsávba került, több családot internáltak, majd az 1956-os forradalom után megindult a téeszesítés. 
A  község  arculata  a  Kádár-rendszer  idején  változott  meg  gyökeresen,  amikor  a  régi  házakat 
lebontották, átalakították, majd pedig a millenniumot követően, amikor jelentős felújítások kezdődtek. 
A  rendszerváltás  után  komoly  gondot  okozott  a  munkanélküliség  problémája.  Perenye  lakossága 
azonban történeti viharok ellenére is megőrizte hagyományait, amelyek közül kiemelkednek a jubiláló 
templomhoz köthető egyházi népénekek és vallási néphagyományok.