Kulturális örökségünk         

Rétfalvi Balázs szerkesztő cikkei                                                                                                  

 

Rejtélyes perenyei utcakép kalandos utakon

A fent látható kép egy másolat, amelyet a 16 éves, vasszécsenyi Tóth Magdolna készített 2015 augusztusában Bősze János festőművész Perenyei utca című képéről. 

Bősze János 1913-ban született Szombathelyen, és tagja volt a város művészeit és rajztanárait tömörítő képzőművészeti körnek. A kör tagjai gyakran utaztak ki a város környékén lévő településekre tájképek festésére. Az 1940-es években egy ilyen kirándulás alkalmával járhatott Perenyében a fiatal Bősze János is és készíthette el a fent látható festményét. A festő a II. világháború után nyugatra emigrált és végül Chicagoban telepedett le, ahol egészen 2013-ban bekövetkezett haláláig élt és alkotott. 2006-ban az 1956-os forradalom 50. évfordulóján szülővárosának adományozta Szabadságharcosok c. szobrát. 2015 májusában hagyatékának jelentős részét fia, Bősze László a vasvári Békeházban működő Vas megyei Képzőművészeti Gyűjteménynek ajándékozta. Így számos értékes műalkotással együtt Bősze János Perenyei utca c. képe is hazakerült Chicagoból. A perenyei témájú képet 2015 óta Vasváron őrzik.

Rejtélyes azonban, hogy a falunak melyik részét ábrázolja a festmény. Többen megnézték már, de nem sikerült egyértelmű álláspontra jutni. Egyes vélemények szerint a hídról nézve a patak bal partja látható, más vélemény szerint a templom felől nézve a patak bal partja. A képen emelkedő domborzat látszódik, két háromablakos házzal. Feltűnő, hogy hiányzik a növényzet a patak partjáról. Feltehetően a művész nem a dokumentálásra, hanem a hangulat visszaadására törekedett, erre utalhat a hármas szimbólum is: három kendős asszony és három kacsa van a patakpartra festve.

Reméljük sikerült felcsigázni az olvasóink kíváncsiságát. Az ábrázolás pontos beazonosításának érdekében minden felmerülő további véleményt, ötletet izgatottan várunk a szerkesztőség címére vagy az önkormányzati hivatalba.

 

                                                                                                                                                     

 

---

                                                                                                 

Jelentés a háborús károkról - 1945.

Csendes György perenyei plébános 1945 decemberében részletes jelentést készített a püspöki hivatal számára a II. világháború idején Perenyében az egyházi vagyonban keletkezett háborús károkról. Az értékes és informatív forrást teljes terjedelemben közöljük.

A plébános fontosnak tartotta a közjegyzővel és a községbíróval is hitelesíttetni a jelentést, amely arra is rávilágít, hogy 1945 decemberében a szovjet megszállás alatt lévő Magyarországon egyáltalán nem volt veszélytelen számba venni a háborús veszteségeket.

A jelentésből a részletes adatok ellenére azonban hiányzik egy fontos információ, mégpedig az, hogy a templom középső harangja is a háború áldozatául esett. A perenyei hívek könyörgő levelének köszönhetően ugyanis 1944. május 25-én csak ezt, a kisebb harangot szerelték le hadi célokra, azonban az 1939-ben felszentelt, és nagy áldozatok árán megvásárolt 337 kg-os Szent István harangot sikerült megmenteni.

 

Perenyei r. k. Plébániahivataltól

210/1945.  

Tárgy: Háborús károkról jelentés /: ad 1945. dec. 4-én kelt püspöki körirat 2599. pont:/

 

Főtisztelendő Püspöki Hivatal!

Fenti tárgyra hivatkozással tisztelettel jelentem az alábbiakat:

I. Németek által okozott károk: %

II. Más háborús, egyházi károk:

A templom főoltárán a tabernákulumot ledöntötték, erősen megrongálódott, díszei összetörtek, megsemmisültek. Két főoltári gyertyatartó megsemmisült. Elvittek: 7 oltárterítőt, 1 ministránsinget, 2 vállkendőt, 5 kéztörlőt, 20 kehelykendőt. A templom 1002 négyszögöl rétjét mind a két alkalommal teljesen lelegeltették, úgyhogy attól - ez évben - a templomnak semmi jövedelme nem volt.

Az iskolát és tanítólakást fürdőnek használták 3 héten keresztül. Az egyik iskolaterem padlóját részben felszedték, padjainak egy részét eltüzelték, másik részét összetörték.

A plébánia-házat teljesen feldúlták. A bérmáltak és a jegyesek anyakönyvét, a templompénztár főkönyvét elvitték, az egyházközségi pénztárnaplót és a "Historia domust"-t széttépték, az iratszekrényben lévő új miséző kelyhet erősen megrongálták.

A plébánostól elvitték a következőket:

a.) ruhanemű:

2 drb felöltő, 2 drb öltöny, 1 drb nyári köpeny, 4 drb nappali ing, 4 drb hálóing, 4 drb a. nadrág, 20 drb zsebkendő, 8 drb harisnya, 4 drb törülköző, 4 drb asztali terítő, 2 drb takaró.

ágynemű:

3 drb lepedő, 2 drb dunna-huzat, 4 drb vánkoshuzat, 2drb vánkos, 2 drb ágyterítő.

 b.) különfélék:

1 drb zsebóra, 1 drb ébresztőóra, 3 drb borotva, 1 drb írógép, 1 drb új kerékpár, 12 személyes ezüst evőeszköz, 18 személyes kávéskanálkészlet, 12 személyes mokkáskanálkészlet, 1 drb éjjeli szekrény.

c.) élelem:

összes húsfélék kb. 20 kg, összes befőttek, lekvárok kb. 15 kg, 5 kg cukor, kb. 80 drb tojás, agyonlőttek s elvittek 12 drb tyúkot.

Elégettek kb. 2 öl vágott keményfát, teljesen lelegeltették a plébánia 1274 négyszögöl rétjét, úgyhogy annak ez évben semmi hozama nem volt.

III. A hívek általában a következő károkat szenvedték:

elvittek tőlük sok szekeret, lovat, szarvasmarhát, baromfit. Rétjeiket teljesen lelegeltették, a mezei zöld takarmányból és a szépen fejlődő, de még zöld állapotban lévő gabonaneműkből is jelentős mennyiséget lekaszáltak és elvittek.

Épületben a plébánia területén a következő nagyobb háborús kár esett: egy magántulajdont képező - kb. 80 m hosszú és 10 m széles - vágóhidat közvetlen a bevonulás előtt felrobbantottak. Csak puszta falak állnak.

 

Perenye, 1945. december 12.                                                                        

Csendes György

 plébános

 

Alulírott községbíró igazolom, hogy a fentijelentésben ismertetett károk megfelelnek a valóságnak

 Perenye, 1945. dec. 12.

Bárdosi Jenő  - körjegyző                                     

Bolfán József  - községbíró                                       

 

 

---

 

Perenyei Nyarak 

A régi perenyei nyarak sokban különböztek a maiaktól. A kemény munka, az aratás id őszaka volt a nyár. Sokan 
ma már azon gondolkodnak, hogy a nagy hőség elől mikor tudnak leutazni a Balatonra esetleg a tengerhez, 
mások a hűs hegyekbe vágynak. Régen azonban a h őséggel teli hetek voltak az év legfontosabb napjai,amikor 
hosszú hónapok munkájának gyümölcsét kellett betakarítani és a terményt elraktározni az év hátralev őrészére. 
A  fáradságos  munka  nehézségei  ellenére  is  azonban  ünnep  volt  ez  az  id őszak  a  természet  folytonos 
megújulásából  élő emberek  számára,  hiszen  az  elvetett  mag  megsokszor ozódása  biztosította  megélhetésük 
egyik alapját. Az elvégzett munkát aratóbállal ünnepelték, majd pedig Szent István király ünnepe koronázta meg 
a nyári munkákat, amelyre elkészült az új lisztből sütött kenyér. 
A nagy munkák idején minden kézre szükség volt, ezért a kis gyermekek felügyelete nem kis gondot okozo tt a 
családoknak.  Alkalmi  jelleggel  ezért  óvón ők  érkeztek  a  faluba  a  nyári  hónapokra.  Ezek  az  alkalmi  napközik 
tekinthet őek a mai óvoda előzményeinek. Az elsőírott dokumentum 1938-ból a perenyei plébánia irat ai között 
maradt fenn, ugyanis akkoriban az iskola és a gyerm ekek oktatása a plébános felügyelete alatt állt. Dr . Kiss Lajos 
egyházmegyei f őtanfelügyel őCsendes György plébános felterjesztésére engedélytadott Rend Anna okleveles 
óvónőrészére, hogy a nyári szünid őidejére napközi otthont tarthasson fenn a faluban.
Öt  év  múlva,  1943-ban  már  Vas  vármegye  szociális  szolgálata  intézte  központilag  a  nyári  gyermekotthono k 
ügyét. A központi intézkedések mögött a háborút kell sejtenünk, hiszen minden er őt összpontosítani kellett a 
hadsereg utánpótlása számára. Sokan elhunytak még 1943 elején a Don-kanyarban és a sok férfi harcolt még a 
frontokon,  így  az  aratás  az  asszonyokra  hárult,  aki ket  mentesíteni  kellett.   A  nyári  gyermekotthonok vezet őit 
Kowalcze  Anitta  testvér,  vármegyei  szociális  gondozó  felügyelete  alatt  választották  ki.  A  személyi  és  dologi 
kiadásokat a vármegye fizette, a községeknek a helyet és az óvónőszámára szobát kellett szerezni olcsó áron. 
Azoktól, akik fizetőképesek voltak gyermekenként 1, 50 P hozzájárulást kértek. Perenyében az iskolát jelölték ki a 
nyári gyermekotthon részére. A gyerekek étkezéséheztársadalmi hozzájárulást kértek. A rászoruló gyerekeknek 
zöldkeresztes  tejet  utaltak  ki.  Gondoskodni  kellett  továbbá  a  gyerekek  játszóteréhez  homokról,  és  a  délutáni 
alváshoz  megfelelő számú  pokrócról  és  szalmáról.  Az  el őkészületek  elvégzése  után  1943.  június  21-én  Vas 
vármegye alispánja Kónya Mária óvón őt bízta meg a perenyei nyári gyermekotthon vezetésével az 1943. július 
1.- szeptember 1-ig terjed őid őszakra. 
Ezek a nyári napközik később is megmaradtak, amelyekr ől Varga Józsefné Babi néni képeket is meg őrzött a 
családi archívumban. Sokan magukra és ismer őseikre ismernek majd bizonnyal. Jó böngészgetést és t alálgatást 
kívánunk! 
    

---

 

Emlékek a fűteleki kastélyról

 

Perenye az újkor évszázadaiban a Batthyány család rohonci uradalmához tartozott. Az 1848-as forradalom vívmányainak köszönhetően jelentősen megváltoztak községünk külterületén is a birtokviszonyok, azonban az egykori földesúrnak továbbra is jelentős birtokai maradtak a falu határában, amelyek közül a legfontosabb Fűtelek-major volt. A major területén a 19. században a tulajdonosok egy kis, egyemeletes, kastélyt építettek, amely birtokigazgatási központként és a gazdatiszt lakóhelyéül szolgált. A kastély alaprajza U-alakú volt és tizenhárom szobát alakítottak ki benne. Emeleti homlokzatán 6 ablak követte egymást, középen pedig egy oszlopokkal és erkéllyel díszített bejárat fogadta a vendégeket. A kastély mellé idővel számos gazdasági épület és cselédház épült. 1870 körül Batthyány Gusztáv belga bankján keresztül eladta a birtokot, és az országos címtárak adatai szerint 1895-ben valamint 1910-ben Fischer Zsigmond birtokában volt a kastély a majorral együtt.

1912 körül a Parcellázó Bank Rt. vehette meg, ugyanis a bank 1912. június 2-ai dátummal részletes költségvetési tervet készített a kastély valamint a cselédházak és a gazdasági épületek felújítására. A munkálatok iratai és a tervrajzok a Vas megyei Levéltárban a Szombathelyi építési vállalkozók műszaki iratai között maradtak fenn. Ezek közül egy felmérési rajz a cikk végén látható.

Az első világháború után, 1920-ban birtokosként Ambrózy Gyula királyi koronaőrt említik meg. Az 1926-1931-es Országgyűlési Almanach szerint Ambrózy korábban a Temesvári Parcellázó Bank elnöke volt, így lehet, hogy ő állt az 1912-es felújítások mögött is. A trianoni béke következtében elveszítette azonban Temes vármegyében lévő birtokát, amelyből az évek során mintagazdaságot hozott létre. Az országgyűlési évkönyv szerint részben Fűteleken és Budapesten lakott ekkoriban. Ambrózy a birtokot a gazdasági világválságot követően eladta, és 1930-ban a magyar állam vette meg többszörös áron a birtokot. 1935-ben a Magyar Királyi Téli Gazdasági Iskola kezelésében állt a major, amelyhez 214 katasztrális hold birtok tartozott egy 800 négyszögölös gyümölcsössel. Az iskola igazgatója Veniss Gyula volt. Az 1926-ban alapított Magyar Királyi Téli Gazdasági Iskola azon fiatalok számára biztosított képzést ősztől tavaszig, akik családjuk gazdasági munkáiban vettek részt. A fűteleki tangazdaság az oladi Ernuszt-kastélyban lévő anyaintézményhez tartozott. Az 1945-ös földreform során az iskolának át kellett adnia fűteleki tangazdaságát Perenye lakóinak, amiért az iskola kárpótlásul kisajátíthatta az oladi Szirmay-birtokot a hozzá tartozó gazdasági épületekkel. A II. világháború alatt a fűteleki kastély megrongálódott, nyílászárói eltűntek, és a lakatlan kastélyt 1952-ben lebontották.  Anyagából építették fel a perenyei kultúrházat, a többi épületet pedig Perenye és a környező falvak építkezéseihez használták fel.

 

Ezekről az évekről és Fűtelek későbbi sorsáról kérdeztem községünk egyik idős lakóját, Imre Kálmán bácsit, azokról a dolgokról, amelyeket a levéltárakban hiába keresnénk. Milyenek is voltak az itt lakó emberek, milyen élet is zajlott a fűteleki majorban:

Rég voltak már ezek a dolgok, és én csak a ’45 utáni évekre emlékszem. Gyerekként többször mentünk ki. Emlékszem az istállósorra, a ma is meglévő magtárra, amellyel szemben volt az oroszlános kút, amiből inni szoktunk, és az állatoknak is vizet adtunk. Ez az oroszlán most az óvoda udvarán van. A magtár mellett vezető út végén volt egy halastó. Volt nagy gyümölcsös is. Megvoltak a cselédházak is, és többek között itt lakott akkoriban az Imre, a Neválovics, Kovács, Horváth és Földesi család. A fűteleki majortól nem messze, a Hűvösvölgyben volt egy másik major is, a Petri major, amely egy budapesti szobrász tulajdona volt. A major bejáratánál egy kis patak volt, amelyen egy szép kis íves híd volt két szoborral díszítve. Itt is volt gyümölcsös, meg gabonatároló, de ami a legérdekesebb, hogy a majorsági házban padlófűtés is volt, ami nagy dolog volt akkoriban. Édesapám amúgy dolgozott itt kertészként mielőtt még megnyitotta volna 1941-ben kisboltját. Tanult emberek is dolgoztak akkoriban a kertészetben, mert sajnos nehéz volt munkát találni akkor is.

Hogy emlékeztek Ambrózy grófra a falu lakói?

Édesapám elbeszéléseiből tudom, hogy Ambózy grófról, aki a 20-as, 30-as években volt Fűteleken az uraság, azt beszélték, hogy mindig panaszkodott a nagy szélre, ami gyakori volt Fűteleken, valamint a kavicsos, rossz minőségű földre. Többször voltak kint érdeklődő grófok is, de végül a fűteleki szél elvette a kedvüket a vásárlástól. Végül mégis el tudta adni a majort, és akkor került állami tulajdonba.

 

Iskolába, templomba hova jártak a fűtelekiek?

A háború előtt volt külön iskola kint, templomba 1937-ig a perenyeiekkel együtt Gencsre, aztán meg Perenyébe jártak. A háború után megszűnt a majorsági iskola és bejártak hozzánk a gyerekek. Jóban voltunk velük. Én együtt voltam elsőáldozó a Neválovics kislánnyal – jegyzi meg Kálmán bácsi felesége, Erzsi néni – aki a padtársam is volt. Csendes plébános úrral le is vagyunk fényképezve együtt, és a kép is megvan a családi albumban.

 

Milyen kapcsolat volt ezen kívül a fűtelekiekkel?

Édesapám mesélte azt is, hogy gyakran szekéren jöttek be a faluba vásárolni. Édesapám kisboltjában minden megvolt, amire akkoriban szükség volt. Persze nem a mai viszonyokra kell gondolni. Minden sokkal egyszerűbb volt, nem voltak ilyen nagyok az igények, no meg nagyon szerény körülmények is voltak. Élelmiszerekre általában nem volt szükség, hiszen az megvolt a házaknál. A boltban cigarettát, lisztet, cukrot, cukorkákat, petróleumot, gyufát, cérnát és egyéb olyan dolgokat lehetett kapni, amikhez a városban lehetett hozzájutni. Édesapám biciklivel hozta az árukat Szombathelyről.

 

Hogyan közlekedtek akkoriban? Milyenek voltak az utak?

Főként gyalog, no meg szekérrel. Jó minőségű utak vezettek ki Fűtelekre, szépen le voltak kerekítve, a víz jól el volt vezetve, az út felületét pedig kavicsborítás fedte. Könnyebben is lehetett vigyázni rájuk, mert nem voltak traktorok, de így is nagy odafigyelést igényelt. Nagy eső után nem lehetett szekérrel ráhajtani, és kavicsburkolat hibáit is ki kellett javítani, amihez a faluból is vittek anyagot. A Fűtelek előtt lévő nyárfás utat, Föhenyes útnak nevezték, amihez a falusiak vittek követ. A közlekedésben a nagy havazások okoztak még problémát, de akkor ez természetes volt, hozzászoktunk. Télen amúgy sem nagyon mozdultunk ki. Mikor nagy havazás volt, és az utakat betemette a hó, a fűteleki, de a Gencsre vezető út takarításában is mindenkinek részt kellett vennie. A hólapátolásra be voltak osztva az emberek, és ki volt írva a hirdetőtáblán, hogy kinek mikor kell mennie.

 

Hogy alakult aztán Fűtelek sorsa?

A téeszesítéskor, az 50-es években a Kossuth és a Lenin TSz része lett a major, és a forradalom után, a TSz újjászervezésekor is az maradt. Az épületeket fokozatosan lebontották, a családok pedig vagy a faluba, vagy Szombathelyre költöztek.

 

Köszönöm szépen a beszélgetést!

---

 

Emlékezés a hortobágyi internáltakra

A kommunizmus áldozataira 2000 óta minden évben február 25-én emlékezünk. 1947. február 25-én hurcolták el ugyanis a megszálló hatóságok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a Szovjetunióba, amely a szovjet beavatkozás egyik látványos példája volt a magyar belpolitikába, és előrevetítette a totális diktatúra kiépülésének folyamatát. Kovács Béla letartóztatását követően 1947 nyarán lemondatták Nagy Ferenc miniszterelnököt, majd a kékcédulás választásokon többséget szerzett a kommunista párt. A politikai ellenfelek felszámolása után a párt a magyarországi egyházak ellen fordult, és az egyházi iskolák államosítása után fél évvel, 1948. december 26-án letartóztatatták Mindszenty József hercegprímást. A bíboros elítélését követően hamarosan Rajk László is a diktatúra áldozatául esett.

A Rákosi diktatúra a politikai, gazdasági és kulturális elit valamint a középosztály ellehetetlenítése után nem kímélte a magyar parasztságot sem, és annak megfélemlítésére és megtörésére törekedett.

          Magyarország nyugati határvidéke, s így Vas megye is kiemelt figyelmet kapott az államhatalom részéről, nemcsak földrajzi elhelyezkedése, hanem társadalmi jellemzői, hagyományai, politikai elkötelezettsége és nemzetiségi összetétele miatt is. A települések zömében földművelő lakosságát ugyanis tradicionálisan erős vallásosság jellemezte, és a kommunista párt támogatottsága jóval alulmúlta a választásokon az országos átlagot. Sok tehetős gazda élt ezeken a vidékeken, és ez az erős és öntudatos paraszti társadalom kockázatot jelentett a diktatúra számára, amely beteges félelemmel tekintett erre a társadalmi rétegre is. Hamarosan elkészült a kulákról alkotott ellenségkép, és megindult a kulákok elleni hajsza.

A Rákosi-rendszerben a politikailag veszélyesnek minősített rétegek (például a kulákok, nemesek, a politikai ellenzék és az értelmiség) eltávolításának és megfélemlítésének egyik módja az internálás volt. Az ötvenes években a nagy budapesti és vidéki kitelepítések közvetlenül mintegy 100-300 000 embert érinthettek, közvetetten pedig (azok, akik a hivatalos kitelepítést elkerülendő, például a budai kerületekből vagy a megyeszékhelyek belvárosaiból mindenüket hátrahagyva, önként költöztek el elhagyatott falusi házakba) úgy további 550 000-et. Átfogó kutatások hiányában azonban csupán becslésekre hagyatkozhatunk.

                A nyugati határ mentén élő parasztcsaládok internálását a kormányzat a hidegháborús viszonyokra és a határvédelemre hivatkozva 1950-ben kezdte meg. Az internálások valódi célja azonban a kulákok elleni fellépés, és a lakosság megfélemlítése volt. Az internáltak legnagyobb része a határsávban lévő települések lakosságából került ki, és több esetben szegényparasztokat is elvittek, így fokozva a lakosság félelemérzetét. Az országhatár közelében fekvő Perenyét sem kímélte meg a diktatúra, és több perenyei családot is elhurcoltak a Hortobágyra, és kobozták el vagyonukat.

Az internálótáborok közül a leghírhedtebb a recski büntető munkatábor, és a hortobágyi táborrendszer volt.  A „Hortobágyi Zárt Táborok” rendszerét a kommunista diktatúra rendőrsége egy titkosan kezelt akció keretében szervezte meg 1950-ben, amelynek során 12 alföldi munkatábort hoztak létre. A táborokba 1950-53 között, több hullámban, több mint 2500 családot, mintegy 10 ezer embert internáltak szervezett körülmények között, bírói ítélet nélkül. 1953-ban, a Nagy Imre által meghirdetett amnesztia idején 7282-en szabadultak a táborokból. Becslések szerint a három év alatt 300-an haltak meg.

Az internálásokat az ÁVH a legnagyobb titoktartás mellett központi utasítások szerint bonyolította le. Az egyes akciók a határsáv területén lévő minden községre kiterjedtek. Községenként változó számú családot gyűjtöttek össze az előzetesen összeállított listák alapján. A 6–8 fős ÁVH-s csapatok előzetes értesítés nélkül, élesre töltött gépfegyverekkel, éjjel törtek rá a családokra. Korra, nemre, egészségi állapotra való tekintet nélkül az egész családnak mennie kellett. A kitelepítetteknek alig egy órájuk volt holmijuk összeszedésére, majd szekerekkel a legközelebbi gyűjtőhelyig vitték őket, ahol egy marhavagon-szerelvény várta őket az állomáson. A lezárt vagonokban másfél napot kellett utazniuk, amíg a Hortobágyot átszelő vasútvonal valamely állomásán le nem szállították őket, majd pedig gyalogosan vagy szekerekkel mentek az 500–600, de esetenként 1000 fős, újonnan létesített táborokig. Egy-egy tábor valamelyik hortobágyi állami gazdasághoz tartozott, amelyekben az internáltak kényszermunkájukat végezték.

A kitelepítettek embertelen körülmények között, közművek (fűtés), szakszerű orvosi ellátás és fizetés nélkül éltek. A tömegszállásokon több száz főt helyeztek el a puszta földön, de a rászorulóbbak is csak fél méter széles ágyakon kaptak helyet. A személyi iratokat érkezéskor begyűjtötték. Naponta minden mozgásképes embert, nyáron sok esetben pedig a kiskorú gyermekeket is kihajtották a földekre dolgozni. A külvilágtól elzárva éltek itt, levél, csomag kivételes kedvezménynek számított, látogatót sem lehetett fogadni, csak az utolsó év nyarán.  Az ország lakossága nem tudott róluk, a megfélemlített falvak népe hallgatott.  1953 júliusában az új, Nagy Imre vezette kormány amnesztiát hirdetett, és ősszel feloszlatták az internálótáborokat. A kitelepítettek nagy része, különösen, akiket a városokból telepítettek ki az amnesztiát követően sem térhettek vissza otthonaikba, hiszen azokba többnyire munkásokat költözettek be. Kárpótlást nem kaphattak, és elkobzott vagyonukat sem kapták vissza. A rendszer harmadrangú állampolgároknak tekintette őket, megbélyegzett emberek lettek, csak segédmunkára vették fel őket, gyermekeik pedig sokszoros hátránnyal indulhattak csak neki az életnek.
 

AJÁNLÓ

1. Rubicon 2010/6. száma (Hortobágy a magyar Gulág)
2. Bank Barbara, Megfélemlítés, kisemmizés – az internálás, Magyar Hírlap, 2010. november 19.
3. Doncsecz Etelka: Deportálások a Szentgotthárdi járásból az 1950-es években,
Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 2009/3. 76-89.
A Kráter Kiadó A szőnyeg alá söpört történelem c. sorozatának kötetei:
4. Széchenyi Kinga, Megbélyegzettek, A kitelepítettek tragédiája
5. Siklós László, A kommunizmus áldozata: a család
6. Somlay Gizella, Tiszaföldvári napló

 

A perenyei 48-as honvédek

 

Az idei március 15-i ünnep alkalmából a perenyei honvédek névsorának közreadásával szeretnénk tisztelegni az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emléke előtt. Balogh Gyula Vas vármegye honvédsége 1848-1849-ben (Szombathely, 1895.) c. munkájában a fellelhető iratok alapján kilenc perenyei honvéd nevét gyűjtötte össze.

 A honvédség felállítására 1848 őszén került sor. 1848. július 12-én Kossuth Lajos javaslatára ugyanis az országgyűlés alsóháza a honvédelem megszervezése érdekében 200 ezer újoncot és a felállításhoz szükséges hadihiteleket szavazott meg. A megajánlott 200 ezer honvédből első körben 42 ezer kiállítását határozták el, amelyhez Vas vármegyének 4472 újonccal kellett hozzájárulnia. Vas vármegye sorshúzás útján állította újoncait a 19-22 éves korosztályból, de elfogadta az önkéntes jelentkezőket is. A sorozás Szombathelyen szeptember 27-én vette kezdetét és december 23-áig tartott, amelyet csak októberben szakítottak meg az Ausztriából hazatérő horvát had elleni népfölkelés idejére.

A besorozandó honvédnek - a vármegyében működő kormánybiztosok utasítása szerint – legalább 5 láb és 2 hüvelyk magasnak és 24 éven alulinak kellett lennie. Az idősebbeket csak akkor vették fel, ha kitűnő fizikumúak és legkevesebb 5 láb magasak voltak. Azokban a falvakban, ahol a 19-22 évesekből nem került ki a kellő létszám, ott a 26 év alatti korosztályból egészítették ki. A vármegyében besorozott újoncokból alakították meg a 44. és 45-ik honvéd zászlóaljat. A 44. zászlóalj tisztikara Szombathelyen, a 45. zászlóaljé Sárváron székelt, a legénységet pedig a környező községekben szállásolták el. Később az újoncokat a harmadik hadmegye székhelyére, Pécsre vezényelték, ahova Vas vármegye is tartozott. A pécsi hadmegye parancsnoka Csanády Pál alezredes volt.

 

Perenyéből az alábbi legényeket és férfiakat sorozták be a honvédségbe:

• Foky József
• Horváth Mihály
• Horváth István
• Polgár György
• Pöröntő (Alsó) József
• Szakács Imre
• Szakács János
• Tenk Mihály
• Vlasits Mihály

Az ország nyugati vidéke hamarosan azonban osztrák katonai kormányzás alá került. Stájerország felől előnyomuló Nugent tábornok ugyanis átlépve a határt december 25-én már Körmendnél állomásozott, majd Althan gróf elfoglalta Szombathelyet. Az osztrák kormányzással kezdetét vette a hajsza a honvéd-legénység, és a tisztikar tagjai ellen. Különösen élénkké vált a honvédekre való vadászás a világosi fegyverletétel és a komáromi kapituláció után. Sokan a Bakonyba menekültek, és elrejtőztek. Azokat, akiknek ez nem sikerült, és az osztrák hatóságok alkalmasoknak találtak, besorozták az osztrák ezredekbe.

Sajnos a perenyei honvédekről nevükön kívül egyelőre semmi több nem tudható, azonban ezek a nevek fontos bizonyítékai annak, hogy Perenye lakossága is teljesítette hazafias kötelességét, és feltehetően ugyan különböző indíttatásból, de kivette részét a magyar nemzet küzdelméből.